Válságok és választások
Szilágyi Zsolt minden tekintetben közel volt hozzánk. Filmezni merült társával az aggteleki Esztramos-hegy gyomrában lévő Rákóczi-barlangba, ám egy idő után lemaradt, eltévedt. Az akkor 27 éves budapesti közgazdász négy napot töltött hidegben, vízben, sötétben, egyedül. Túlélni kellett. Örülni annak is, hogy nem metángáz van az üregben, hanem oxigén. Míg Borsod megyében misét mondattak érte vasárnap délben, máshol sokan felszisszentek a mentési költségeken, a természeti kincsben okozott károk miatt (vésték, majd robbantották a sziklát). Ő ment oda – önszántából. Mégis népi „híró” lett, pedig nem akart.
Ha valahol eltűnik valami, a közelben biztosan van egy magyar. A hazai turistákra nem ok nélkül ragadt e bélyeg, ám úgy tűnik, a rosszindulatú prognózis a vállfákon, fürdőszobai kilépőkön, cipőkeféken sajnos bőven túlnőtte magát: komolyabb összefüggésekben is beválik. A chilei San Jose-ban egy omlás következtében 33 bányász maradt a 700 méter mélyen lévő óvóhelyen. Augusztus 5-én. Azaz csaknem egy hónapja. A San Esteban (Szent István) Bányaipari Vállalatot a hódmezővásárhelyi Kemény György gépészmérnök alapította, aki a kommunisták üldöztetése elől menekült a dél-amerikai országba. (Emigránsok paradicsoma: a lakosság 95 százaléka európai; itt talált magyar feleséget is). Bányászott vasat, ezüstöt, rezet, majd aranyat keresett – és talált. A vállalkozást fiára, Marcelo Kemeny Fullerre és sógorára, Alejandro Bohnra hagyta.
Tehát mondhatjuk: a chilei Atacama-sivatag közepén beomlott egy magyar bánya, ahol jó pénzért, de keményen és (a munkavállalók részéről többször szóvá tett) közvetlen veszélyben dolgozik 170 ember. A magyar tulajdonosokat szerdán beidézte a helyi parlament bányászati bizottsága: nem tudni, önszántukból-e, de bocsánatot is kértek a történtekért. A 33 vájárért, akiknek vizet, szendvicset, videójátékot már csúsztattak, pszichológust azonban nem olyan egyszerű letolni a csövön. Pedig rájuk férne, mert nagyon úgy tűnik, még 4 hónap kell ahhoz, hogy napfényt lássanak. Ennyi ideig fúr a 31 tonnás berendezés. És az még csak a kísérleti alagút lesz; a vájatot szélesíteni kell, a lent rekedt bányászoknak elhurcolni az útból a 3 ezer(!) tonna követ, majd ketrecben egyesével a felszínre utazni 3 óra alatt.
Mondják, ez lesz a világtörténelem legnehezebb mentése. Az egész univerzum aggódva figyeli az eseményeket, bár a mély empátia mellett körvonalazódik a réz- és aranyporban egy kis reklámérték is. Gyanúsan lelkes a NASA-tól a fúrógyárig mindenki. Karácsonyra, reméljük, kijönnek. Addig pedig a Facebook eszement ötleteket termelhet, mivel lehetne elütni az uraknak az időt ott lenn (se tévé, se kocsma, se nő).
A chilei vájárok minden tekintetben nagyon messze vannak tőlünk. Ha a saját megpróbáltatását megdöbbentő higgadtsággal viselő Szilágyi Zsolt négy nap alatt átgondolta az egész életét, a szerencsétlen vájároknak a következő hét élet, de lehet, hogy az örökkévalóság lefuttatására is lesz idejük. A tudat épen tartása lenne az első számú feladat. Terápia, szakember, szerettek, aktív kikapcsolódás lehetősége, egyszersmind ingerek nélkül most megmutatkozik a ember. Hogy mit bír.
S mi, akiket már a gondolat is kiüt, hogy mi lenne, ha a Petőfi tértől a Nagytemplomig tartó táv kőből lenne a fejünk fölött, hát nekünk aztán semmi bajunk nincs. Válságon, választásokon töprengeni micsoda hiábavalóság. Válság lent van. Választás nincs.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
