Valentyina

Hajának gyulladt vöröséért egy harkivi iparos évtizedekkel ezelőtt 48 méter sínvasat ajánlott, az öléért egy kifogástalan harckocsit, de Valentyina kimódolt filozófiával állt ellen e megejtő szépségű, ritka kérlelésnek. Azt mondta, a démonoknak minden dimenzióban kiváltság jár. Amennyiben az úr jól viseli, ha ő naponta aprócska vasmacskát karcol egy süteményes villával a mellkasára, úgy létrejöhet a bolt, mire a harkivi iparos olyan erővel vágta be a kertkaput, hogy Lenin egyik homlokránca elmozdult a házi oltárhoz támasztott mellszobron. Valentyina egyébként nem hitt semmiben – se Leninben, se ahhoz hasonlatos démonokban. Végtére is modern nő volt; a vodkát még tisztán itta, a káposztaleves után azonban már nem böfögött. Hogy is tehette volna? Maga volt a szerelem.

Az ukrán nőkben az a legszebb, elárulnak mindent, mielőtt bármit is mondanak. Valentyina a szokványoshoz képest igen sűrűn lélegzett, rövid idő alatt belehelte magával a szobát, aminek egyik sarkában kiváltképp gyakran esett kedve álldogálni, ha tisztelettel esett rá a fény. A szomorú tapéta előtt belesimult teste a tél végi délutánba. Barna ruhája volt, hibátlan ívei, amivel azt írta bele az 1992-es ukrán februárba: neked itt főt kell hajtanod, különben elveszi szemed világát a tökéletes. És igen, Valentyina maga volt a szerelem. Egyszerre totem, hangulat, fényesre csókolt lábú Mária sziklából, bronzból, vasúti sínből, bársony mosolyú megnyugvás, denevér reszketeg szárnnyal, pirult mandulaszem szabályosan harapva ketté.

Hamar híre ment, hogy Sipilovka faluban egy udvarház tisztaszobájának sarkában álldogál barna ruhájában a szerelem. Sokan jöttek: borzas diákok üres hátitáskával, indiai utazók, riporterek Európa európai feléről, egy, zsebében fotográfiát gyűrögető bankár, hegymászó és két vájár, álnéven bejelentkezett valami francia plébános is, de nem maradt soká. Valentyina sok halandót marasztalt: kivel néhány órát, másokkal éveket töltött. A legmesszebbről jövők igazán boldogok lehettek. Ám akadt, aki felesett a küszöbben, nyakát szegte, és egyre többen jártak rosszul: ha nem a lépük szakadt le, akkor a májuk, a szívük. Vagy roppanásig csikorgatták a fogaikat, olyan visszatérő álmot láttak, míg éltek. Hiába, a szerelem nem való mindenkinek.

Valentyina sok év után fásult volt, igaz, arra érdemes. De továbbra is művész: hosszú, vékony karokkal; ereiben mézes teává erjedt a vér. Állt a bölénybőrre ragasztott Borisz Godunov partitúra alatt, amivel a tapéta roggyanásait fedték, és várta a következőt. Késett. Először lett izgatott, hogy majd vén lesz-e vagy orosz, esetleg balkezes. Hogy asszony űzi-e, netán a láz. Tárva lesz-e a szíve vagy a szájából ömlik a hervadó élet szaga. Egy kandallóépítő kopogott, a kő sok helyen elevenre zúzta kézfejét. Már csak ő mesélheti el, milyen volt Valentyina, maga a szerelem. Szűkszavú férfi ül egy műanyag szamovár mellett és csak ennyit mond (milyen volt Valentyina, maga a szerelem): rózsaszínű nem volt.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu