Póker, május, szerelem
Pedig májusban más is feláll a holnapi címlapfotót megrendelő értekezleten és az új kormányon kívül. És mindjárt május van.
Mindez persze csak prosztó néphit: összeköti a hagyomány a szerelmes lángolást a kiszámíthatatlan tavaszi széllel, a tavaly húsvét óta meg sem pucolt muskátlis ablakkal. Ezt is csak egy, szakdolgozati témának híján lévő néprajzos jegyezhette le méla vergődésében még a háború előtt, aztán valahogy így maradt a tudatunkban: május egyenlő szerelem – hümmögi az agy, amit most még leárnyékol a kampánycsend fogalmának kiterített zubbonya. Tiszta égő. Mert hát nincs most a szerelemnek se katalógusszáma, se mandátuma, se kora és ideje. A politikai (vér)nyomásnak annál inkább. Mindjárt le is csúszik mindkét nem alsóneműje az örömtől, csak ülne már össze az új Kossuth téri kártyaasztal. Leosztott a nép akarata mindent, a többi pókerarc, lapjárás és profi blöff kérdése. Hogy a fészkes fenébe lehet ilyen felfokozott állapotban – amikor hetek óta a jegybank elnöke és a villamos művek 800 ezerért alkalmazott szivarszakértője miatt hánykolódunk álmatlanul – a szerelemről beszélni? Istenkáromlás volna. Vöröslene a feje a meglepetéstől még az imént felfedezett püspökladányi Jézus-karikatúrának is.
Különben is: ki szerelmes? A fele volt, a fele talán lesz (ez is, az is legalább egyszer), az a nem számottevő néhány ezredszázaléknyi honpolgár pedig tényleg nézze inkább Sólyom Lászlót, amint serényen tesz-vesz-mindjárt jön, mert neki nem való a láv. Nem a szex előtt csevegjünk 12 percet-féle, ami többnyire abból áll, hogy a kolléganők között több a kurva, mint a nem, és villog valami piros a műszerfalon, majd nézd meg, a férfi pedig bólogat, hogy jóvanmá’ térjünk a tárgyra, mert kezdődik a Csillagközi romboló. És azt amúgy nézni fogom. És nem is a csókolózzunk a Nagytemplom mögött egyet, ha már anyád nem hagyja, hogy ma is nálatok aludjak. Így, 15,6 évesen elég izzó ez a felesleges járok-kelek egy kis tapiért; szóval a muterod eléggé kőkori firma.
Aki valójában szerelmes, az általában tagadja. Még az előtt is, akibe. Pedig május van: valamikor ki kéne jönnie. Idealisztikus a terep: kékszemű barna lányok, fodros mellkendők, ablak alatt álló (ezúttal nem kukázó) cigány – egy Akácos út pedig majd akad valahol. Van, akit legalább ez utóbbi nem hat meg? Ámde a szerelemhez lazítani volna jó. Leoldani láncot, gátlást, Simor Andrást, urnazárások emlékét. Próbálkozni lehet, ígérni azonban nem kell. Nemhogy hűséget, de semmit.
Akiben pezseg a viszonzott kegy, higgyen abban, hogy így marad. Akiben nem, az pedig szorítson annak a több tízezer fiatalnak, aki hétfőn nekilát bebizonyítani: megérett az életre. (Dehogy érett meg!) Bár a szerelemhez ma még bizonyára több közük van, mint a függvényekhez, egy elkövetkező országgyűlés közülük kerül ki. Összegyűlnek majd. Szerelmesen, a népért lángolva. Addigra kimegy a divatból a hazardírozás. Ugye?
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
