Papa, kérlek...
A gyerek intim hangulatú kis filmjében alapesetben feltűnik a nemző szülőpár a spájz ajtaja és a falra ragasztott, Fülesből kivágott öröknaptár között mint eleven díszítőelem. Ők is mindössze azért, hogy nyilvánvalóvá váljon a néző számára: a versenyző fiút vagy lányt nem az állam nevelte; Oláh Ibolya már elvitte ezt a mandátumot – csak ócska utóízzel lehetne még egyszer bedobni. Nem is az utca. Nem is egy tigrismama. És nem is a Holdról jött, bár némelyiket az előválogatóról nem haza, hanem eleve oda kellett volna küldeni, ahol nincs légkör, vagyis fizikai akadálya van a hang terjedésének.
Szóval apu áll a háttérben, ha szólni kell, szóljon az asszony, ő magamutogatásból egész életében elvan egy 24 kockás Agfa filmmel; életében nem látott kamerát. Eddig se hiányzott, most is jobb lenne pecázni. A mellkasa előtt átkulcsolt két karjával viszont kénytelen a reszkető lelkét lefogni, szinte hullámzik tőle a pulóver: fel nem ér a gyerek feletti büszkeségéhez a tenger félelem. De arra szent esküt tett, ha a műsorvezető kikezdi a színpadon, főleg élő adásban, hát ő odamegy Pestre, és az égig rúgja.
Más apákat máshonnan ismerünk. Vagy legalábbis láttunk már valahol. Esetleg hallottunk. Netán híres ember. Vagy az volt. Akinek most egyetlen reklámértéke és -lehetősége a gyerek, mert koránál és műfajánál fogva sincs esélye felvenni a versenyt az üzleti alapú televíziózás irányított agyprésével, amiben csak akkor van maradás, ha az ember playmate, botrányhős vagy Liptai Claudia. Ha említett édesapa-kategória esetleg magasabb kultúrát űz, mint amit a stroboszkópos dalárda képvisel, akkor meg főleg nincs rá kereslet. A zsűri megnyílni nem tudó alternatívnak mondaná. Ha pedig kimagaslóan tehetséges, kommersznek. Menjen tehát valamelyik kopott zenei évkönyvbe, a Kívánságkosárba a Duna tévébe, vagy akárhova, de innen el. Erre a csatornára nem való. Kanalat sem hajlít? Végképp nem kell. A gyerek intrójában azonban feltűnhet. Mondja el, hány éve nem zenél, azt pedig, hogy ehhez képest mikortól iszik, majd kitaláljuk mi.
Aztán van a hiperaktív atya, aki (sértettségből, dacból, indulatból) hirtelen előlép családi „szakszervezetissé”: hosszan sorolja a fészekalj erényeit, majd finomabb formában, de lényegében azt fejti ki, hogy bunkó, bárgyú, tanulatlan paraszt, aki nem az ő gyerekére szavazott, illetve szavazott, csak nem jól írta le a nevét... Hát kérem szépen, ha kiesik a gyerekem – a hintából, a pikszisből, a ritmusból, a trubadúrok sorából – mindenekelőtt megvigasztalom, felszürcsölöm a könnyeit, beragasztom a plezúrját, majd biztatom, hogy máskor újra eljövünk. És nem azzal vagyok elfoglalva, hogy szétrugdossam a mások pénzéből oda állított hintavasat. Ami ugyan látványos és hangos, csak éppen a gyerek ellen való.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
