Nyomjad, nyomjad! Csak ne így!

Az alapfelvetés az, hogy ki az a hülye, aki nem akar kevesebbet fizetni azért, ami legjobb lenne ingyen? Na, ugye. A kérdést azonban rögvest ágyékon lehetne szúrni egy valamivel tágabb látószöget igénylő válasszal: bárki lehetne a maga házi rezsicsökkentője, ha nem lenne analfabéta a hűtő használati utasításához, nem 90 fokon mosná a lepedőket, nem folyatná a vizet fogmosás közben, nem aludna tévé mellett és nem a radiátoron szárítaná télen a frottír zoknikat. Hát még mennyivel gazdaságosabb lenne, ha a 102 éves szomszédok (ilyenje szinte minden panellakónak van) nem zárnák el valamennyi szobában a fűtést, talán akkor nálunk nem sütne mínusz 20 fokot a fal novembertől februárig. Ilyet persze nem lehet kívánni, és valamennyit igen, de éves szinten százezreket nem is lehetne vele spórolni. Ahogy, higgyék el, a kormány intézkedésével sem. Azzal lehetne a legtöbbet megtakarítani, ha egynémely szolgáltató a számlán szereplő, sehogy sem stimmelő plusz számra, hogy az miféle költség, SOHA nem mondaná azt, hogy nem tudja, illetve azt, hogy bizonyára valami kis elmaradás.

A rezsicsökkentést – a hivatalos megfogalmazás szerint – az embernek a kézjegyével egyébként nem támogatni, hanem megvédeni kell. Hát mi ez? Valami kihalás szélén álló vadmadár? Ritka élőlény? Csőrös boglárka, fehérlő vánkosmoha? Erdei pele? Hermelin? A kormányzati kommunikáció szerint úgy tűnik, a rezsicsökkentésnek az életére törtek a terroristák, a tarkóján folyik a félelemtől a verejték, ha nem igyekszünk, lassan a vér is lecsurog a szegycsontján. Ismeretlen számlasírba fogják temetni, aztán majd négyévenként megkoszorúzzuk az emlékművét minden nagyvárosban. Szóval támogatom, meg minden, de sorban nem fogok állni valami olyasmiért, ami csont és szólamok és reklám nélküli automatizmusként kellene működjön, ha azok ott és ezek itt hozzá akarják írni jövő tavasszal a dicsőségtáblához. Ahhoz, amin majd nyíl is lesz, ami mutatja, merre kell menni szavazni.

Úgy esett, nálunk – két nap különbséggel – már kétszer csengetett rezsicsökkentő küldött. A negyediken, a lakás ajtaján. Hát jó, ugyan nem vagyunk mozgássérültek, de tudjuk: az elszántak a világ végére is elmennek a kenyerükért, csengessenek nyugodtan. Az első valami szerény diákmunkás lehetett, takaros ív volt nála, aznap jól teljesített, azt is kinéztem belőle, a nap végén megjutalmazza magát egy gombóc citromfagyival. Két nap múlva a másik viszont agresszív lett, mikor megtudta, megelőzték. Lehet, hogy csak a cipője törte már a sarkát, de olyan kérdéseket tett fel, kedvem lett volna megtépni.

– Már tegnapelőtt volt itt egy lány.
– Hol? Itt? Biztosan a Csapó utcai standunkra gondol.
– Nem arra gondolok, hanem az ajtóra, ahol most is vagyunk. Már voltak itt előtted. Aláírást gyűjtöttek.
– A rezsicsökkentésre?
– Igen, arra.
– Az nem lehet.
(Utca, házszám, emelet azonosítása – kb. 30 másodperc holtidő)
– Itt biztosan nem járt senki.
– Pedig de.
– És a szomszédban is voltak?
– Nem tudom, én itt lakom, nem a szomszédban.
– Akkor van még itthon valaki?
– Van.
– Ő aláírta már?
– Nem.
– Szólna neki?
– Persze. Megvárja, míg megtörlöm a fenekét?

Sértődötten távozott. Pedig elbénáztam. Azzal kellett volna kezdeni, hogy téged, kisanyám, ki engedett be a földszinten, hol az igazolványod és mutasd már meg az itinert, amivel (tév)utadra bocsátottak. Feltételezem, eltévedt, és nem gondolom, hogy kétszer akarta aláírtani ugyanazt. Viszont a királysághoz ettől sokkal jobb arcok, nagyobb profizmus, kikezdhetetlen szervezettség és fényesebb világosság kell.

Bereczki-Csák Helga