Női lobbi a stadionért
Semmi közöm a sporthoz. Tevőlegesen ténylegesen nulla; sokba is fogok kerülni az egészségbiztosítónak, ha megöregszem, mert mindenféle gyógyíthatatlan betegségben szenvedek majd, amiért életemben két percig sem tudtam élvezni az erőkifejtés hatására felszabaduló endorfin mámorát. Arra, hogy a szervezetem benyújtja majd a komor számlát, fel vagyok készülve. Az összecsúszott csigolyáim szétszedését és az elektromos bringáimat viszont fizessék majd ki azok, akik eddig – és addig – az ő közösükbe betolt járulékaimat módszeres kis észrevétlenséggel lenyúlják. Akik miatt ma is 800 forint egy doboz normális fájdalomcsillapító, és (papíron) félmillió egy komplikáltabb szülés. Így hát én nyugodt lelkiismerettel továbbra sem húzok futócipőt. Viszont nagy tisztelettel viseltetem azok iránt, akikben nálam több lelkesedés tanyázik pályán és pálya szélén. Az a fajta, ami ragadós: mert egy-egy fontosabb meccs előtt aztán bennem is fellobog a hév annyira, hogy oda-odakapcsolok megnézni, mennyi az állás. Még magam előtt is „szégyellem”, de így működik ez: a sport könnyen függővé tesz.
A stadion kapcsán egyértelműen önös érdekek vezérelnek: szeretem a családomat. A családom pedig szereti a sportot (a kicsitől a nagyig – szoktatás kérdése). Márpedig ha ők nincsenek itthon, sokkal jobb hatásfokkal lehet például csirkecombot filézni, puzzle darabokat kikaparni padlószőnyeg és szegélye közül. S ha már család, akkor inkább szeretem őket tudni igényes környezetben, mint ebben a rossz Oláh Gábor utcai mauzóleumban, amit lebontani se érdemes, lesz majd belőle romkocsma – jó nagy terasszal. Fokozni is tudom: éves szinten nagyon sok veszekedést megspórolna nekem az új stadion, mert nem kellene két perccel a meccsre indulás előtt azon erőlködnöm, hogy rájöjjek, ki tette el az esőkabátot, miért és hova. És miért oda. És miért nincs mégse ott.
És már csak óvodás kérkedésből is szeretnék egy új stadiont, hogy ha elmegyek valahova, akkor elmondhassam, hogy az én városomban van szép, új stadion. (Milyen nagyváros az, ahol nincs?) Akkor majd felkapják az emberek a fejüket és azt mondják, ez egy komoly hely. Lehet, hogy csak mondják, közben meg egész mást gondolnak, de az majd akkor sem érdekel – ahogy nem érdekel ma sem.
Nem tudom, hogy lehet abból kiindulni (pedig ki lehet), hogy bizonyára közpénzen leevett fehér ingben íróasztal mellett ülő potentátok a stadion skicceit gusztálva azon gondolkodnak, hogy a jó fenében kellene ellopni majd 2013-ban vagy 12 négyzetméter csempét, ha elkezdik a vizesblokkok burkolását. Na, ez a hozzáállás nagyon jellemző Debrecenre, és persze az is lehet, nem állnak túl messze a vészmadarak a valóságtól, de mindenkinek csak szája van, úgysem megy senki oda, hogy helló, hova viszed, ez az én pénzem is, teszed vissza nagyon gyorsan?! Kicsik vagyunk mi bármilyen meglátáshoz, érdekeltséghez, hiszen túlnőtt minket a politika, túl az „exkluzív belső kör”, és filléres gondjaink közepette eluralkodott rajtunk a milliárdokról fecsegő rosszindulat, mint szegény emberen a törlesztőrészlet.
Most ez a stadion egy jó nagy LEHET, ami sokkal több annál, mint ami máshol van: az egészen konkrét nincs semminél. Kellene persze játszótér is, közbiztonság, létbizonyosság, tiszta aluljáró, olcsóbb buszjegy, de az nincs. Stadion meg lehet. (Ha nem lenne, megnyugtatok mindenkit, az árát akkor se adnák nekünk).
Elvi szinten ennek a stadionnak szerintem semmi köze a (csak olvastam!) szar magyar focihoz. Élmény nekünk, a gyerekeinknek, téma, valami jó, amit emlegetnek, amiért esetleg szóba állhat velünk a világ.
Ennek hogy nem lehet örülni?
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
