Ki a hülye?
Egyesekkel borzalom kommunikálni. Két szót váltani is. Ők azok, akik úgy mutatják ki az érzéseiket, hogy egyre távolabb ülnek. Nincsenek szokva közelséghez, érintéshez. (Bizonyára keveset ringatta őket az anyjuk). Meghasad a függöny, úgy ordítanak, ha a fogpiszkáló nem ott van, ahol lenni szokott. A vadállatsághoz viszont nevetséges sértődékenység a köret: a durva sérelmek feliratú notesz öt perc után pótlapokért nyüszít. Ebből is látszik, az őrülethez, a hétköznapi elviselhetetlenséghez egyáltalán nem kell autistának lenni. Annak érdekében azonban, hogy az ember saját fogyatékosságai fényt kapjanak, nem árt „hülyék” közelében lenni. Maradéktalanul megmutatják a normálisak sivárságát. Aztán már csak az a kérdés, kinek van nagyobb szüksége pszichiáterre.
Az 1988-as Esőember című filmben a csikó Tom Cruise alakítja a hányaveti Charles Bebbittet, aki apja halála után 7 millió dollár helyett egy autista testvért „örököl”. Cruise jött, flegmázott és hangoskodott néhányat, benyúlt pár szoknya alá, aztán az autista Raymond szerepében (sportalsóban, hátizsákban) megjelent Dustin Hoffman – onnantól kezdve Tom Cruise-t el lehetett felejteni. Hoffman lemosta a vászonról, mint májusi eső fél Borsodot a térképről. Mellékszereplő maradt, statiszta Hollywood-külsőn. Természetesen szép és megható, 4 Oscart jogosan érő összeborulás a vége. Tele kiszámíthatósággal. 22 évvel ezelőtt újdonsága leginkább abban állt, hogy rámutatott: az autisták nem habzó szájú, ágyhoz kötözött gnómok, hanem a világ felé félelemmel forduló, szokásokhoz és rendhez ragaszkodó, gyakorta különös képességekkel megáldott varázslók.
A Kölcsey Központban a Dan Gordon által írt, az Orlai Produkció által Debrecenbe hozott elődáson csak esőemberek ültek. Ha nem fogy el szempillantás alatt minden jegy, az égbolt kiváló ingyen-marketinget szolgáltatott volna. Első ránézésre a vízcseppes szemüvegű öregek Kulka János miatt, a csurgó copfú fiatalok meg Nagy Ervin fenekéért jöttek. Mindkettő önmagában is elég egy estére, de volt ennél egy kicsit több is. Ha a néző úgy ül le, hogy belesimogatja az agyába a tényt, miszerint nem Cruise és Hoffmann jön mindjárt elő, de nem is a Kaméleon és Magenheim doktor a Gazdagréti lakótelepről, akkor nyert ügye van. Az Esőemberre ugyanis nehéz lenne rosszat mondani.
A díszlet és minden jelmez szigorúan fekete-fehér. Olyan, amilyennek egy autista látja a világ dolgait: fodrok, lábjegyzetek, védőrétegek nélkül. Amiben néha feltűnik egy piros melltartópánt, egy piros cipő. Hogy tudjuk: valahol mélyen mindenkiben lakozik az alig megvillantott szenvedélyből. Kulka az alapján, amit az autista Raymond Bebbitt bőrében két órán keresztül művel, korosztálya egyetlen valamire való színésze. A remek külseje miatt a szakmába eleve megbélyegezve érkező, de eltökéltsége által ebből valamelyest kimosakodó Nagy Ervin nem csupán méltó, de egyenrangú partnere Kulkának. Mestere a mozdulatnak, a hangnak. Annyira kifejező, hogy otthon hiányozni kezd. Nagy Ervin úgy játszik, az ember szinte szégyelli, amiért ismeri Csányi Sándort vagy Fenyő Ivánt. Istenáldotta tehetség.
Nincs hajtekergetés, lábvakarás, bár legalább 15-ször rendezik át a terepet, fel sem tűnik, annyira pörög a darab. Az elejétől fogva szerethetően szélhámos Charles végül hozzászelídül beteg bátyjához. Köreik több helyen, nem csupán a vér vonalán metszik egymás. Megannyi „beteg” vonása van Charlesnak és rengeteg valóságos pillanata bátyjának. Elkerülhetetlen: a testvérek megszeretik egymást. Raymond számára lehet, hogy mindez nem több annál, hogy este 7-kor vacsora van. (Naná, hogy 7-kor). De legalább pontban. A miheztartás biztos tudata a legfontosabb az ember életében.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
