Játsszuk azt, hogy ma van!
Nyilvánvalóan nem az a veszély fenyeget, hogy évzáró, madarak és fák napja, gyereknap helyett összevont Love Parade-t tartanak a kisdedóvó udvarának tölgyei alatt, ahol szexi vonalra átszabott Hófehérke jelmezek, dominának öltözött Hello Kitty-k és tangában futkározó Pókemberek gyülekeznek majd (félénken az óvónő fehér köpenyes combjai mögé bújva), hanem az, hogy 2010-ben a gyerekeket a 2010-es valósággal szembesítik. Az amerikai oktatás (bevált) módszere, hogy tanítsuk meg a legkisebbeket is az életre, legyenek gyakorlatiasak, maximálisan szocializált, ám kissé önérdekű (mert haladni előre csak önérdek mentén lehet) reménységei a társadalomnak; legyenek büszkék – e célból pedig már a popsitörlő kendő is pompázzon a nemzeti lobogó színeiben.
Az apró különbség abból adódik, hogy Amerika nem itt van, Hajdúhadház mellett. Mire egy óvodás csoport befizetne fejenként egy-egy csekket a Hatvan utcai nagypostán (Látjátok, gyerekek? Így csinálják a nagyok!), addigra valamennyi dada, de még a fűtő munkaideje is lejárna. Ha a folyó hétköznapokra való okítás, a tökéletesen kiforratlan önazonosság elültetésének vágya a borzos kobakokba ennyire munkál az oktatás megreformálóinak hülye agyában, miért nem írják elő, hogy kis csoportban Fidesz-nagygyűlést, középsőben az Alkotmánybíróság működését, nagy csoportban pedig Budaházy kiszabadítását kell eljátszani?
Ezek a közlekedési eszközök. Ez a hajó. Ez a repülőgép. Ez a busz. Budapesten BKV-nak hívják. Nagyon sok pénzt lehet vele keresni. Munka nélkül. Ez Haiti. A világ nagyon távoli részén fekszik, ahol sötét bőrűek a gyerekek. Akiknek leszakadt a lába, mert megmozdult a föld alattuk, és összedőlt a házuk. Ez a család. Ez az anya, aki bácsi. Ez az apa, aki bácsi. Ez a gyerekük, akit egy olyan néni hordott nekik a pocakjában, akinek nem volt pénze, mert pálinkára költötte a férje, ezért ennek a két bácsinak adta a kisbabáját. Sok pénzért. Úgyhogy azonnal be a sarokba, rusnya kölykei, ne játsszatok itt nekem papás-mamást! Mert az gusztustalanul unalmas, egyhangú és egyáltalán nem EU-barát.
Valóban, avíttas baromságnak tűnik, hogy a legkisebb fiúnak még cipő sem jut a népmesében. Egy négyéves azt is tudja, hogy sárkánnyal legfeljebb a kínai étterem plafonján lehet találkozni. Leó, az oroszlán pedig nem az idomárjával él egy cirkuszi kocsiban, hanem a Peugeot autó elején meg hátulján. Életszerűtlen valamennyi klasszikus: ki árul ma gyufát, mikor van öngyújtó? Hogy bírja ki addig a víz alatt egy hableány? Miért vonul végig egy császár csupaszon a főtéren, mikor a császár gazdag, és van pénze legalább egy kínai pulóverre? Nos, azért nincs közük a (mai) valósághoz, mert úgy hívják őket, hogy mese. Szépet mutat, igazságot oszt, nem maszkírozza el a gonoszt, sír, ha sírni kell, vitat, cselt sző, varázsol, jutalmaz és vigasztal.
Tisztelt oktatáspolitikusok, le lehet ülni, egy pótszék minden csoportszobában akad, de a padlószőnyeg sem megalázó. Egy szinten a jövővel. A jelek közül a virág, a kacsa, a gomba már foglalt, de a baromért még meg lehet küzdeni.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
