Hölgyek és urak a kereszthuzatban
Legalább annyira, mint a válási mutatókkal. Vagy jobban. Most, 2011-ben úgy állunk, akár hivatalosan is bejegyzik, sőt az élettársi kapcsolat a népítélet szerint is elfogadott. Addig, míg a pár össze nem házasodik. Mert rendben van, hogy szűk évtizede nemhogy jegyesség alatt nem vetnek már külön szobában ágyat az örömszülők, de úgy 16 év felett szimpla együtt járás esetén sem; ahogy az összebútorozás is teljesen normális: derüljön ki időben, kinek büdös a lába, hogyan tekeredik a fogkrém tubusa, hogy az első közös reggelinél a mámor jár át vagy a kétség, hogy hívni kellene egy zavarvizsgálót. Csakhogy amikor már két éve ugyanazon az ajtón lép ki egy egyébként összetartozni látszó nő és egy férfi , a külvilág elkezd érdeklődni, mormogni, sisteregni, valamit várni. És ugyanígy a belvilág is elkezd érdeklődni, mormogni, sisteregni, valamit várni. A nőé biztosan. Aki nem Teréz anyának született, nem erőszakolták meg tinédzserként vagy nem kényszerült végig nézni, ahogy a részeg apja veri az anyja fejét a falba (sajnos ők is sokan vannak), az férjhez szeretne menni. Legalább egyszer. Legalább titokban. Legalább egy kis időre. Azok az élettársi kapcsolatban élő nők, akik ezt cáfolják, persze azok sem hazudnak. De tagadnak. És megmaradnak élettársnak úgy, hogy annak létjogához, elégségességéhez ideológiát gyártanak. Méghozzá kizárólagosat. Hogy csak ez a jó. Az a formula, ami bármilyen édes is, kissé huzatos, mert a garázsajtó nyitva van. Úgy maradt. Hiszen úgy hagyták. Hogy ki lehessen rajta osonni, suhanni, robogni, ha úgy adódik.
A nyakunkba szakadó esküvői kiállítások, arabálok, jegyes ceremóniák, vőfélytalálkozók közönsége kétféle emberből tevődik össze: az egyik fele komolyan gondolja, hogy most vagy majd egyszer. A másik fele pedig röhög azokon, akik komolyan gondolják, hogy most vagy majd egyszer. Értékében legott semmi különbség nincs a két felállás között: együttműködni, gyereket nevelni, egymás idegeire menni ugyanolyan sikerrel lehet tartós párkapcsolatban, mint házasságban. Legfeljebb elérkezik a perc, mikor a gyerek egy kicsit zavarba jön, ám okos szülő a helyszínen orvosolja a kínos kérdéseket. Legalábbis betanít a gyereknek néhány hatékony szófordulatot. Annak hiányában egy öklöst.
Amikor egy pár összeköltözik, azzal a férfi helyzetbe hozza a nőt. Terhet rak rá. A ki vagyok én melletted? kérdése – házasságban ugyanúgy – előbb-utóbb eljut a mennyit érek?-ig. Ám ha a férfi elodázza vagy kerüli a lépést, megkérdőjeleződik maga a vállalás. Az elvehetetlen senki vagyok túlzó válaszát egy forradalmár hangja nyomja el, aki zengeni kezdi: értelmetlen a házasság. Hitében meghagyni, félig bátor biztatásokon hintáztatni bárkit, tényleg cifra aljasság. Ahogy az is a mindhalálig bennünk ténykedő ördög extra szolgáltatása, hogy a hivatalosan elkötelezettebbek gyakran jóval bátrabbak, ha valaki más felé nyitni lehet. Veszedelmes kockajáték az ember egy szál magában is, hát még ha párra lel! Ahogy az látszik: mindent el lehet követni a gyors halál érdekében itt is, ott is.
És mégis. Az élettársi kapcsolat pult a gyorsétkezdében. A házasság terített asztal. A szent cél ugyanaz. A forma más. A természetesség ellenségei sem barbárok, inkább modernek. Mint Szandika a Való Világban...
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
