Egymásnak háttal
Nagymamám utcájában 14 ház van, mindegyikben két család él, összesen úgy 50 ember – tervrajzilag egymásnak háttal. Ma is simán felsorolja, melyikben ki lakik, ki lakott ott korábban, és az előtt, mi a neve, a leánykori neve, iszik-e, volt-e dolga valaha a hatósággal, kiből lett lányanya és melyiknek a malaca kapta el az orbáncot, ne adj isten a borsókakórt. 1974-től napjainkig. A tényszerű adatokhoz a lakók teljes jellemrajza is hozzátartozik olyan expresszív jelzőkkel, hogy békétlen természetű, trampli, szerencsés, munkakerülő. Pedig nagymamám a kapun kívülre napi egyszer jár, a boltba; havonta egyszer az orvoshoz gyógyszert felíratni, egyszer fodrászhoz; más településre évente. Oda is csak akkor, ha viszik. A tömegen és a buszon kívül csak egy dolgot utál jobban: a máshollétet. Viszont a múltkor elmondta telefonon, mennyire a szeme előtt van, hogy a gyógyíthatatlan beteg kisfiúnak, Polyák Pistikének milyen hamuszürke színű volt az arca közvetlenül a halála előtti héten. 45 éve.
Példa ő nekem több mindenért. Elsősorban azért, mert létező emberekkel foglalkozik, nem el sem tűnt gyerekekkel, kóbor állatokkal és beteg elmékkel. A gyásza a sajátja, csak azért sír, akit szívből szeret. És azt is csak a zsebkendőjébe, bele a csendes éjszakába, nem a világba. Mikor elment a macskája, volt az okra három elmélete, még egy napig tett neki tejet, aztán belenyugodott, hogy soha többé nem fog visszatérni. Nem kereste, kerestette senkivel. Mert tudja, hogy van az életnek rendje. Amibe beletiporni nem lehet.
Példa azért, mert mi 8 éve lakunk ugyanazon a helyen, de a mai napig fogalmam sincs, hogy hívják a harmadik szomszédot. Háromszor láttam eddig, de lehet, sokat mondok. Egyszer összeveszett a földszinten valakivel egy aldis szórólapon... Szóval nem is érdekel, nem is hiányzik. Egyszer – fél éve történhetett – kopogtatnak hozzánk, őt kereste nálunk a rendőrség, akkor hallottam először a nevét. Kérdezték, mit tudunk róla. Mikor bezártam az ajtót, kedvem lett volna ásni egy gödröt magamnak és a világnak, mert az ilyesmi valahol igenis szégyen. Ki tudja, mit tett vagy mi történt vele, mi meg itt állunk három főfallal arrébb a totális közönyben.
És végétére példa azért is, mert élő emlékei vannak, nekünk meg ha így haladunk, az idővonalunkon kívül nem lesz másunk, bár egy frankó kis virtuális temetés, öt-hat életmű-lájk még kinéz. Talán gyújt a gyertyalang.hu-n kanócot majd egy dagesztáni tehenész értünk. Sose láttuk, de rendes tőle.
A Facebook, egyáltalán a közösségi létezés térnyerése és devalválódása ütemesen egymás mellett halad: minél többen, minél intenzívebben használják, annál jobban és egyre inkább hasonlít egy savanyú szagú, jó nagy kukára. Amibe az élet kevésbé fontos darabjai éppúgy belekerülnek, mint a kapcsolatok és a valódi sorsfordulók. Boldog-boldogtalanhoz eljut, mindenki tud róla, néha csak az nem, akinek szól.
Mióta a szomszéd néni vasárnaponként pár szelet sütit hoz, én meg olykor tojással, pálinkával, piros paprikával, ezzel-azzal hálálom meg, rájöttem, hogy ez nagyban és komolyabb kivitelben is működhetne. Most épp puccsot szervezek. Értelmes, de makacs, sértődékeny és ugyanazon hibák elkövetésére hajlamos emberek néhányan évek óta nem beszélnek egymással. Nyár elejére fognak! Nem kell sok hozzá (internet főleg nem): szóba kell állniuk. Micsoda szerencse, hogy nincs Facebookjuk, így majd élőben láthatunk szembenézést, koccintást, nevetést. Ajánlom mindenkinek.
Bereczki-Csák Helga
