Anyák mindörökkön örökké
A háború után olyan szegénység volt, hogy elültették a krumpli héját. Hátha. Némelyik kinőtt. Egy levesre való valahogy. Pedig a táj maga volt a béke. Magas, tavaszi pára alatt hajló hegyek, ahol a reggeli nap – ami minden másnál jobban tudja bántani az ember szemét – mint lágy, fényes, főzött tortakrém csúszik szét a fák tetején és egyenként fest más-más színűre ahány szál fű van, annyit.
Nem volt mese, asszony kellett a házhoz. Négy kicsi gyerek mellé mindenképp. Úgy ment el az édesanyjuk, olyan keservesen és olyan hamar, hogy idő sem volt abba belehalni. Émelyítő gyászének szólt, az özvegyen maradt ember nézett bele a sírgödörbe és ahogy minél lejjebb engedték felesége betegségtől megmart, megkönnyebbedett testét a fekete semmibe, annál jobban szorította a két kisebb kezét. És elképzelni sem tudta, mivé kellene lenni. Hova lehetne futni. Azt sem tudta, mit eszik egy kétéves, éjjelre kell-e télen a nagyobbakra zokni vagy elegendő a pehelypaplan. De nem ételt, nem zoknit, nem paplant kívántak azok, hanem az anyjuk szagát, kifőzött harisnyáját, kemény kontyát – ahogy ült a döngölt földes konyhában, a billegő sámlin és kavarta a nokedlinek valót, de úgy, hogy abban hiba nem akadt.
A mostoha illatos fiatalasszony volt. Olyan holmikat hozott a tágas, tornácos házba, amilyeneket előtte még sose láttak: vietnami balzsamot, díszes hajtűt. (Az anyjuk eddig csak imakönyvet tartott az éjjeli szekrényen). Tudta, hova jön. Négy árvához. Apjuk hiába volt. Mert ahogy az kilépett a kapun, a lovas szekér vele még az utca végét is alig érte el, a mostoha úgy verte a három kisebbet, hogy napokig csak a hasukon tudtak aludni. Vízbe áztatta a ruhaszárító kötelet, azzal kaptak, máskor a vajköpülővel, seprűnyéllel; fakanállal csípőset, vágódeszkával laposat – ami épp eléje került. A legnagyobb már iskolába járt, az csak éjjel hallotta, ahogy sírnak a testvérei; azt hitte, a bánat, de volt abban tüzes fájdalom is.
Egy napon viszont az apa sietősre vette, üzentek a szomszédok, hogy könnyen és csúnyán eljár az új asszony keze. Hamarabb hazajött, mint szokott. Hátra rángatta a ház mögé a feleségét az uborka lugas takarásába, nem bántotta, de valami olyat mondott neki, amitől a nő ott helyben összepisilte magát. Soha többé nem nyúlt a gyerekekhez.
Sok év telt el, az apa messzi vásárba ment, amikor a nagyobbak egy hajnalon a mostohára a csűrben találtak rá: megszaggatott hálóingben, összezúzott bordákkal és két véres könyökkel feküdt a földön. Jajveszékelt, mint a kutya, amit élve nyúznak. Hetekig lábadozott. Újra meg újra begyulladtak a sebei, a magas láz miatt igen nehezen gyógyult. Jött a csendőr, tekerte-csavarta a tisztaszobában fekvő beteg szavait, de az csak ugyanazt hajtogatta. Hívták nagy titokban a tiszteletest, kérte az is az Istenre az igazat, de annak se mondott mást. – Plébános úr, Szűz Máriára és az életemre, minden szentségre esküszöm, hogy ezeknek az anyjuk azon az éjszakán visszajött. Nagy fényesség támadt a szobában, átkozott erő tépett ki az ágyból, láttam az arcát; a hajamnál fogva ötször körbehúzott a portán, megrugdosott, aztán sorsomra hagyott.
Senki nem hitt neki. Csak négyen.
A temető felett ma ugyanúgy süt az áldott nap. Világít ki a fák közül, rá az asszony sírkövére, akiről a környéken a mai napig az a hír járja, ő az édesanya, aki egyetlen éjszakára visszajött a halálból a gyerekeihez. Azt mesélik, mielőtt a mostohát kiszedte az ágyból, egyesével felkeltette a gyerekeit, megsimogatta az arcukat, megkötötte a fiúk gatyáján a madzagot tisztességesre, befonta a lányok haját és azt mondta nekik, ha ő máshol van is, mindig velük lesz.
Bereczki-Csák Helga
