A kirúgás lélektana
Ezen formulák változatai tetszőleges mennyiségben előre kinyomtatva hevernek a főnök asztalán egy nem túl feltűnő dossziéban. Hogy aztán adott pillanatban a kipontozott részekre csak egy nevet és egy dátumot kelljen odavakarni. Meg egy aláírást rá kierőszakolni. Pedig minden ilyen egyszavas indoklás hóna alatt általában valami magasabb szinten éppen végbemenő, vagy már lezajlott nagy (jobbára bűzölgő) bukta bujkál. Amihez az alkalmazottnak többnyire annyi a köze, hogy valamilyen oknál fogva nem tetszik a képe.
A költségeket egy cégnél azért kell csökkenteni, mert kevés a pénz. A sok vagy nem jön, vagy elfolyik valahol. Ilyenkor a tömegpszichózis jegyében odaverik a dolgozó elé a spóroljunk! ukázt. És lám-lám, a flotta egy emberként engedelmeskedik. Magáévá teszi a célt: érezze mindenki saját felelősségének (a portástól a mosogatólányig, a HR-estől a menetlevélíró kisiparosig), hogy döglődik a bolt. Nosza, mától a papír mindkét oldalára kötelező fénymásolni. Nem az esőerdők, hanem a cégrespekt védelmében. Nem költünk bélyegre se többé: jöjjön be az ügyfél. Ha akar. Az ésszerűsítés második lépcsőjében megvonják az ebédidőt és nem fizetik többé a bérletet, a harmadik lépcsőben elveszik az étkezési utalvány, a negyedik lépcsőben bejelentik, hogy nem lesz év végi jutalom, a fejenként két darab szaloncukor is tavalyról maradt. (Az ötödik lépcső a tűzfalra néz, a tűzfal pedig hagyományosan jó magas, lehet ugrani, ha nem tetszik). Aki marad, legyen rém hálás, hogy egyáltalán van munkája. Amely eufóriában ugye különösebb trauma nélkül megemészthető, ha januárban 20 százalékkal csökkentik az alapbért. Mi az a pár ezres, elköltené a munkás úgyis valami semmirekellőségre. Rendes a cég: gondoskodik. Megvéd a civilizációs fekélyektől. Úgy, mint pazarlás, nyaralási helyszín idegőrlő kiválasztása, körülményes csomagolás.
A létszámot egy cégnél azért kell csökkenteni, mert sok ember sokba kerül. Ráadásul a kevés fele is rohadt léhűtő: ezt a nívót két kínai is tudja hozni, töredék idő alatt, aprópénzért. Közben a cég legalján kulizók közül általában ötnek fizetnek annyit (járulékokkal együtt), amennyit egy felsővezető havonta elautózik, elebédel, amennyiből továbbképzés címén elmegy berúgni a hegyek közé. Míg hazafelé tisztul az agya, bőszen mérlegel: megérné-e egy bérgyilkost ráállítani a szakszervezeti képviselőre vagy csak simán rúgja ki. Ami azért elég feltűnő lenne.
Az elbocsátás aktusának tanítását azzal kezdik a „menedzserképzőben”, hogy csak az első nehéz. Gyorsnak kell lenni, keménynek, lehetőleg szociálisan érzéketlennek. És előzetesen diszkrétnek: minél inkább váratlanul éri az áldozatot saját halálhíre, annál kisebb lesz benne az ellenállás. Zavara blokkol, munkajogi tehetetlenségbe merül, ami egy cégnek több, mint főnyeremény. A főnök pedig akkor igazán nagy, ha el sem megy a kirúgás pillanatára. A soha viszont nem látás egyoldalú kívánalmát mondjuk megüzeni egy fullajtárral. Vagy a sajtóval.
A dolgozó kiszedi a fiókjából, a szekrényéből eddigi életét, és fejvesztve menekül. Itt máris idegen. Lohol az övéihez, most kiderül, közülük ki tud álló helyzetben végigvinni egy ájulást. És aki nem fekszik meg, abban esetleg lehet még szusz. Nem ölelni-vigasztalni. Épphogy annyit mondani: semmi baj. Holott mindketten tudják, a láda holnap is tele lesz sárga csekkel. Így mégis könnyebb.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
