A hortobágyi ninja
A hit érzékeny dolog. Személyre szabott, mint egy áruhitel. Ingerküszöb és habitus kérdése, mit fogadunk el a hitünk eldöntendő kérdéseire adott válaszokból: megnyugszunk a talánban, vérbugyogásig ütjük az igent az öklünkkel a falba vagy szögekkel kivert karóval irdaljuk bele másokba a nemet. Hinni egy eszmében, a múlt olykor tébolyító, máskor szükségszerű eseményeinek mozgatórugóiban akkor is lehet, ha a történelmi hagyomány annak az ellenkezőjét őrzi hitelesként, ha a túlélő saját elmondása szerint is mást élt túl, ha az a hétköznapi értelemben vett normálisnak ellent mond. (Gyurcsány Ferenc is hitt a tánctudásában – aligha érdekelte, mint lép rá Südi Iringó, mert az az ő privát hite).
Hinni abban, ami volt, ami lehetett, semmiben sem különbözik annál, mint ahogy vasárnap bemegyünk a templomba, ha bemegyünk, és ott tanúságot teszünk arról, hogy hiszünk. Vagyis: Hitlerben, Szálasiban, a Nibiruban, Istenben, de még Csernus Imrében is bárki hihet. Nem állampolgári, nem alanyi, hanem emberi joga van hozzá. Ha van Médiahatóság, talán nincs messze a gondolatrendőrség se, de addig bátrán! Más kérdés, hogy ha valamiben hiszünk, ha büszkén odaállunk mellé, akkor nem takarjuk ki a pofánkat. Hanem! Névvel, lakcímmel, adóazonosító jellel, anyánk nevével, panaszkönyvvel jelenünk meg, mint ahogy a szent áldozáshoz, de bármilyen bálványimádathoz se kell vegyvédelmi ruha, Cyrano-orr, műmell, álszakáll. A felfelé irányuló tiszteletből fakadó nyitottság annál inkább.
Tök mindegy, ki és mit írt a hortobágyi tank alatti emléklapra. A módszer a lényeg. Ha azt írták volna, hogy Kutyát pisiltetni tilos!, akkor azok ammónia-érzékeny környezetvédők, kutyaellenségek, rigolyás nyugdíjasok. Ha Ady nevét feszítették volna le, hogy a helyére a Tereskováét ragasszák, akkor azok újhullámos költészeti dezertőrök. Attól azt még fel lehet vállalni! Ezek az unatkozó, rászedett „gyerekek” – többségük azt sem tudja, tegnapelőtt mi volt, nemhogy a 40-es években –, akik (déd)nagyapjuk háborús emlékezetét himbálják most hívószóként, ízletes húscafatként a döbbenten álló nagyközönség előtt, nem azért húznak símaszkot, kapucnit, csuklyát, mert félnek a retorziótól, hogy leköpi őket a zöldséges, a saját anyjuk, netán előszedi a jard (rongálásért nem fognak leültetni senkit), hanem mert így buli – az arctalanság számukra misztikum. Pedig a nemzeti ellenálló-hazafi-übermagyarkodást, a történelmi csiszatolását el lehetne végezni bohóckodás, bujdosó bevetésiek nélkül is. Hogy – hangsúlyozom, nem a mondanivaló, hanem a forma miatt – ne egy narrátoros ninja filmben, ne egy második osztályos farsangon érezzük magunkat. De ha a fotót egy (még olvasni se tudó) óvodásnak mutatjuk meg, hogy na, ki van a képen, akkor mit mond? Betörő. Csúnya bácsi. Ez kell?
Itt vagytok, tudjuk, számolnánk is veletek, de hát komolyan venni nem lehet titeket.
Szebb jelent!
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
