Veri, kenden, vissza!
Én is rühellem ugyanis, amikor valamit egy klasszikus nevével, címével adnak el, miközben teljesen „modern”, számomra emészthetetlen módon átírták. Pedig nem kéne ennyire földhöz ragadnom, hiszen számtalan jól sikerült átdolgozás került már be a magyar irodalomba, hogy messze ne menjünk, Fazekas Mihály se a saját ujjából szopta a történetet. Népmeséből írta halhatatlanná vált elbeszélő költeményét, amiből készült film, rajzfilm, most meg daljáték is.
Fazekas is régre nyúló gyökereket ásott tehát elő, egy elemzés szerint az igazságtalan nemest eltángáló paraszti hős történetét először időszámításunk előtt 704-ben jegyezték le, s mire Fazekas kézbe vette a sztorit, az már kiegészült a felvilágosodás kori magyar társadalmi rendszer elemeivel. Vagyis politikai felhanggal, kritikával. Akárcsak a mostani daljáték, Faragó Béla Ludas Matyija is, ha másért nem, hát Ágoston Tibor miatt. Azzal ugyanis, hogy az önkormányzati képviselőcsoport-vezető meglátásait a Jobbik honlapján jelentette meg, politikai síkra vitte a témát. Azt mondja például, hogy Vidnyánszky Attila rendezői módszere Alföldi Róberté felé hajlik: kultúra- és hagyományellenes.Márpedig azt tudjuk, hogy a Jobbik Alföldit minimum hazaárulónak tartja, amiért a román nagykövetség kérésének eleget téve az általa vezetett Nemzeti Színház (mint szimbolikus intézmény) helyszínt biztosított tavaly december elsejére egy „provokációnak”. Ágoston egyébként odáig megy, hogy azt mondja: a Csokonai Színház közönségsoraiban már nem megtalálható debreceni polgárok csalódottak a színházi művek zűrzavaros, gyakran követhetetlen és túlmodernizált változatai miatt, egyikük szerint minden eredetiben a legszebb.
Hát nem tudom. Az biztos, hogy a nők nyelvén értő, életművész Döbrögi vagy az önmagát kereső, nyughatatlan Matyi Fazekas alakjaihoz képest a mi értékrendünkhöz igazodó figurák, bár hogy a lúdból átváltozott, Matyi szerelmévé avanzsált Anna alakja hogy jön ide, azt én se értem. Összeolvad a mese és a való világ?
Miért is ne? Amíg nem sztárgázsiért kiválasztott, fővárosi celebek rikácsolják a vidéki népi hős igazságait a debreceni éjszakában, nincs nagy baj. De igazi debreceni történetté persze akkor nőhetné ki magát az egész, ha a librettót tényleg az élet írná. Ha például a talpalatnyi zöldjéért hadakozó, helyi kisembernek sikerülne lebontatnia a környezetébe rondító kerítést, sőt háromszor verhetné vissza az uraságon a saját fájdalmát.
Adna az élet itt elég írnivalót – felesleges a klasszikusok köpönyege mögé bújva kiforgatni azt, ami jó.
B. Gergely Krisztina
