Szeptember előtt
Kelhetünk újra hatkor, a szerencsésebbek fél hétkor, kezdett már nagyon az agyamra menni, hogy itt mindenki addig alszik, ameddig akar. Hogy jókedvűen, lazsálással töltik a napot, délben reggeliznek, és csak akkor veszik le a pizsamát, ha kimennek focizni. Megőrjített már, hogy egymás után nézték a filmeket, hogy állandóan rájártak a hűtőre, képesek voltak azt állítani, hogy éhesek! A haverok is az agyamra mentek, akik mindig itt lebzseltek, ha éppen sikerült leválniuk az msnről, nem is szólva az állandó esemesezgetések, telefonhívások bonyolításáról.
És az a szörnyű kánikula?! Még a víz mellett csak eltűrtük valahogy, de itthon kiborító volt. A szikrázó napsütéstől majd’ megvakultam, a bőröm nem győzött védekezni a barnulás ellen. És azok a visongó gyerekek a strandon! Hallani is alig bírtam az ordibálásukat, a fröcskölésük pedig határozottan idegesített. Nyaralás? Hagyjuk már! Hátborzongató emlék, amikor a hegyes-völgyes szakadék szélén kellett gyalog menni, mellettünk 30 méteres mélységben a tenger. És nem lehet kiverni a fejből a csobbanásokat sem, a fejesugrást az átlátszó, mély vízbe, felhozva a fenékről a piros korallt. Még mindig nem hagynak békén a családi szalonnasütések emlékei, a névnapok, a barátok jövetele, a közös főzések, evések, ivások. Nehezen kiheverhető a két és fél hónap szabadság. A kikapcsolódás, a feltöltődés. A nyár.
Tehát most vége. Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig énnekem – hogy költői legyek, és tényleg szép is. De csak akkor, ha a szeptemberi évkezdet, az újból felszított és próbára tett kötelességtudat mögött egy élményekben gazdag szünet áll.
Szerencsés, akinek megadatott.
