Szakértők szerint
Merthogy a szakértők egyébként azt is megállapították, hogy a zsíroldó, az ablakpucoláshoz használt (vegy)szer bizony ott volt a flakon vízben. De hogy került a méreg a palackba? És mikor?
Fantázia kellene tán több hozzá, de nehezen tudom elképzelni a „bekerülést”. Ül az idős nő a vonaton. Melege van, szomjazik, hát amikor arra tolja kosarát a büfékocsis, leinti. Kér egy – nyilvánvalóan – bontatlan flakon ásványvizet, feltételezem, fél literest. (Ha esetleg azt kérte volna, hogy a büfésnél lévő, már kinyitott, másfél literes palackból töltsön neki egy pohárral, akkor nincs miről tovább beszélni, de ezt szerintem ejthetjük. Ki a fene venne bontott innivalót a vonaton vagy Magyarországon bárhol a mai, mindenféle sertésizével meg vegyszerrel fertőzött világban?) Mivel a hölgy idősebb volt, szerintem szakértők nélkül is kizárhatjuk továbbá, hogy a néninek az esetleges súlyfeleslegén, illetve annak lefaragásán jártak volna a gondolatai, pláne, hogy talán még a legelvetemültebb fogyókúrázók se isznak ablakmosót a deréktájuk karcsúsítása érdekében. (Különben pedig, ha már vegyszer, akkor inkább fagyálló, annak legalább van valami racionális magyarázata a télen bódulni vágyó hajléktalanok körében.)
Tehát a nő pusztán inni akart, szomját oltani a Pestre zakatoló IC-n, amikor vizet vett a vonaton. És meghúzta. A szakértő szerint csak enyhe sérülést okozott neki az ablakmosó szer, de valljuk be: ha kórházba visznek minket evéses vagy ivásos rosszullét miatt, az már a puszta tüneteket tekintve is elég komoly dolog. Hányás, gyomorgörcs, alhasi fájdalom, hasmenés – külön-külön, otthoni körülmények közt is utálatos, nemhogy egy zötyögő vonaton mások előtt, koszos vécében, na.
Szóval az „enyhe” sérülés (nyilván arra érthette a szakértő, hogy a roncsolások voltak enyhék, amiket a vegyszer okozott, köszönjük szépen) után a rendőrség vizsgálatot rendelt el, ami kimutatta a mérget, a zsíroldó ablakpucoló vízben létét. De azt nem mutatta ki senki, hogy hogy került a cucc a palackba. És azt sem tudjuk, hogy milyen márkájú, gyártási helyű, idejű volt az a víz, honnan szerezte be a MÁV, vagy a büfés, vagy a büfékocsit tologató személyzet, hogy esetleg mi se vegyünk abból a fajtából.
Mert ha elhisszük, hogy nem a gyártáskor lett szennyezett a víz, akkor valaki később öntötte bele az oldószert. Kérdés, hogy ki, mikor, mennyit és miért? Túl sok kérdés ahhoz, hogy azt gondoljam: míg nem kapunk válaszokat, maradjunk az otthoni, csapból kiengedett ivóvíznél. Még az ha néha „kissé” klórszagú is…
B. Gergely Krisztina
