Életre, halálra
Mindhárman az idei nyár áldozatai. Egyikük sem volt több 13 évesnél, csak kiskamaszok, a szülők szeme fénye, a lelkük éltetője. A 11 éves kisfiút élete nagy utazásával ajándékozták meg, elmehetett Brazíliába, fantasztikus élményeket szerzett, nem mindenkinek van ekkora lehetősége. Igaz, ehhez a szülőknek meg kellett engedniük, hogy nélkülük üljön fel a repülőre, ami ráadásul az óceánt is átszelte. Nagy felelősség volt, bátor döntés. Nem tudom, én megengedném-e, talán nem, úgy lennék vele, hogy egyedül nem mehet. Haljunk meg együtt, ha már a sors olyan rohadék, de ne csak ő, mert az kibírhatatlan.
A kislány „egyszerűbb”, nem ilyen nagy volumenű ajándékot kapott: nyári táborba ment a többi gyerekkel. A szülei rábízták a pedagógusokra, táboroztatókra, bíztak a lányukban is, nem pici baba már, mi gond lehet, miért ne menne? Nyár van, szünet, jó idő… Aztán felült a vízibiciklire, nem vett fel mellényt és elmerült. Megfulladt. Borzasztó, kínzó percek alatt, amíg talán az anyukájára, testvéreire gondolt, vagy kétségbeesetten szeretett volna kiabálni a tanárnak, hogy itt vagyok, húzzatok ki! De nem tudott kiáltani, a víz elvette tőle a levegőt.
És most ez a 9 éves kisfiú. Négyen mentek ki az élményfürdőbe, de eggyel kevesebben értek haza. Az új komplexum a hülye hullámmedencéivel, szörfbaromságaival, a megbízhatatlan műszaki állapotával, a leesett rácsú, kinyílt – mindenhogyan magyarázkodott – vízelvezető csatornájával elnyelte szegény gyermeket, úgy szétroncsolta, hogy a szülőknek nem is engedték megnézni a kis testét, a fürdőnadrág alapján azonosították. A vére vörösre festette a vizet, a fürdőzők sikoltoztak, ordítottak, befogták a saját gyerekük szemét, miközben a tűzoltók próbálták kiszedni a fiúcskát a szörnyű sírjából. Most őket is, a szülőket is pszichológusok kezelik, próbálják feldolgoztatni velük azt, amit sosem fognak úgysem. Mardossa majd őket a bűntudat, a „miért nem figyeltünk rá jobban, miért nem fogtam a kezét-érzés”, a szemrehányás, amit egymásnak és maguknak tesznek.
Akinek van saját gyereke, egy kicsit mindig belehal az ilyen tragédiákba. Ha ateista is, imádkozik, hogy csak az övéivel ne történjen ilyesmi, próbál kissé fatalista lenni, és még jobban szorítja a fia, lánya kezét. Még agyamentebben óvja, félti, megvédené minden áron, minden veszélytől.
Pedig a körültekintésen és a mindenkori szülői figyelmen kívül nem sokat lehet tenni: akkor ugyanis, amikor a gyermek megfogant, azonnal életre lett ítélve. Életre és halálra egyformán.
