Egymillióan a magyar kézilabdáért, avagy demonstráljunk a válogatottért!
A magyar férfi kézilabdaválogatott harmadik hete vért izzad a rideg Svédországban a hazáért és az olimpiai selejtező, vagyis a londoni szereplés lehetőségéért. A világbajnokságon a csapat eddig 5 meccset nyert, 3 összecsapást elveszített, így pénteken 18 órától a lengyelekkel a 7. helyért vívhat meg (tv: Sport 1). Azért a 7. helyért, amely biztosan belépőt jelentene az olimpiai kvalifikációs tornára, vagyis a sportági életben maradásra.
Mert ugye olimpiai szereplés nélkül úgy kerül ki egy sportág a némi pénzzel is járó társadalmi-szurkolói fényárból, mint Torgyán József a Napkeltéből és a Napkelte az m1-ről: határozottan és vitathatatlanul. Persze lehet legyinteni a 7. helyre (már az is valami?), ám meg kell jegyezni: ez nem vízilabda, itt jóval több jó csapat tapossa egymást, ebben a vízben azért nehezebb aranyhalat fogni. Ha értékén kezeljük a válogatottunkat, akkor azt mondhatjuk, ez az alakulat (legyen akár hetedik vagy nyolcadik) jó, szerethető, és ami a legfontosabb, tele van szívvel, érzelemmel, hogy azt ne írjuk, magyarsággal (igen, Perez Carlos is!). Igaz ugyan, hogy a világ élvonala (mondjuk az első 4-5 gárda) legalább 8-10 gólra van, ám ne felejtsük, a mieinknek nemcsak olyan nehézségekkel kell megküzdeniük, mint a jó védekezés, a vesztett labdák számának leredukálása, vagy a hatékony szélsőjáték fejlesztése.
Hogy mást ne mondjunk, nemzeti együttesünket a szövetség többszöri átszállással, 16 órás úttal repítette el a vb helyszínére (állítólag így megtakarítottak egy egyéjszakás szállodai költséget), míg a vetélytársak nagy része akkor már régen bekvártélyozta magát a hadiszállásokra, profin készülve a versenyre. Arról se feledkezzünk meg, hogy a legjobb magyar játékos, a Barcelona-sztár Nagy László éppen azért nincs ott a vb-n a többiek között, mert joggal hivatkozhat bizonyos hiányosságok (megfelelő biztosítás, elvárható szállodai körülmények, stb.) meglétére. Más kérdés, hogy egy magyar játékos ne mondja le a magyar válogatottságot (mondd le inkább a spanyolt, László!), ám ezzel együtt a Nagy-eset jól jelzi, miféle háttérrel próbálja felvenni a mi válogatottunk a harcot a vetélytársakkal.
Minden nehézség ellenére azért azok a játékosok, akik kint vannak a vb-n, le tudtak tenni valamit az asztalra. És ez elsősorban nekik köszönhető: Fazekas és Mikler zsenialitásának, ifjabb és idősebb Mocsai küzdőképességének, Császár ügyességének, Zubai lelkierejének, Illyés tehetségének, Iváncsik gyorsaságának, és ami a legfontosabb, egy olyan csapategységnek és csapatmunkának, amelyre méltán büszke lehet minden magyar.
Éppen ezért így a vb utolsó magyar meccse előtt álljunk oda a magyar válogatott mellé, nézzük meg a fiúk meccsét és szurkoljunk nekik, vagyis lelkileg vállaljunk közösséget a pályán küzdőkkel és a svédországi lelátón üvöltő honfitársainkkal. Most nem a sajtószabadságról van szó, de legyünk vagy egymillióan, hátha így is tudunk segíteni. A bizonytalanoknak pedig ajánljuk a vb legszebb gólját: egy magyar szerezte, bizonyos Törő Szabolcs...
