Csernus: Egy cél felé tartunk. És ez a halál
– Mostanában szinte minden diskurzust ezzel a tézissel kezdek: mindenki annyi tiszteletet kap a másiktól, amennyit önmagának ad – nyitotta meg az estét a pszichiáter, író. Aki már járt Mesterkurzuson, amit a jeles szakember tartott, tudhatja: az „előadás” velejéig interaktív. Beszélgetés Csernus Imrével, száz-kétszáz idegen emberrel, de legfőképpen önmagunkkal. Volt, aki azért jött el, mert kíváncsi volt a médiaszemélyiségre, a pszichiáterre, a témára (megbocsátás, elengedés, újrakezdés), volt, aki válaszokat akart kapni, és aki gondolkodni akart: az életről, az emberekről, saját magáról.
Első lépés: önismeret
– Mindenki annyi tiszteletet kap a másiktól, amennyit önmagának ad – vesézzük ezt ki. Bármilyen változáshoz vezető út önmagunk megismerésével kezdődik. Ki vagyok, hol a helyem, mik a hibáim, mit rontottam el életem során, mitől félek? Amint megválaszoltuk ezeket a kérdéseket magunknak, csak ezt követően tudunk továbblépni. Szükséges, hogy tudjuk: mi az, amit el kell engednünk önmagunkból. Ehhez nélkülözhetetlen a csontig ható őszinteség, ami persze baromi nagy fájdalommal jár, és sok-sok időbe telik. Önmagunk és mások elfogadása viszont csakis így lehetséges. Ám különbséget kell tenni elvesztegetett idő és tanulópénz között. Azzal kezdődik, hogy látja valaki az intő jeleket, de befogja a szemét, fülét, nem akar tudomást venni róluk, emészti magát, tudja, mi lenne a helyes megoldás, de nem akarja megtenni, mert az fáj. Az idő telik, a delikvens csak emészti magát, míg egy szép napon ráébred: elvesztett egy csomó lehetőséget. Mikor rájön erre, dühös lesz. Kire? A másikra. A megoldás első lépcsőfoka, hogy lerántom magamról a leplet: mi az, amiben én hibáztam. Viszont azt tapasztalom; az emberek döntő többsége elnéző önmagával szemben. Az őszinteség viszont elengedhetetlen, hogy tisztán lássuk magunkat, és megbocsássunk. Tanulópénzt pedig az, amikor tudjuk kívülállóként szemlélni hibáinkat, tudjuk a megoldást és ennek megfelelően cselekszünk. Mindegy, hogy eltelt húsz év, ez az idő nem ment pocsékba – vélte Csernus Imre.
Felelős vagyok!
Kivétel nélkül mindannyian egy cél felé tartunk. És ez a halál. Mindössze annyi a különbség, hogy az oda vezető utat máshogy tesszük meg. – Sokan nem hajlandók szembenézni a céllal. Félnek tőle. Pedig az önismeret nagyon fontos része a halál elfogadása: sajátunké és szeretteinkké. A legvégén szembe kell nézni önmagunkkal, számot kell adnunk. Felelősséggel tartozunk azért az életért, amit éltünk – nyomatékosította. Az elengedés másik döntő pontja a szülőkről való leválás. Ez akkor történik meg Csernus doktor szerint, ha képesek vagyunk úgy beszélni szüleinkről és azok emlékéről, akár jó, akár rossz az, hogy közben nem érzünk haragot, dühöt, fájdalmat, rajongást. – Tisztelem és emberként nagyon szeretem őket, de nem függök tőlük. Elfogadom őket a hibáikkal együtt, és törekszek rá, hogy ezeket én ne kövessem el – világított rá a szakember.
Minden nap az újrakezdésé
– Ha rájövünk, milyen hibákat követtünk el, ha képesek vagyunk megbocsátani önmagunknak, és változtatni ezeken a hibákon, akkor képesek leszünk továbblépni. Ám ez az állapot hasonló, mint a szenvedélybetegeknél: csak egy napig érhető el. Ébernek kell maradnunk, még ha továbbléptünk is. Figyelni, hogy valóban nem követjük-e el a régi hibákat, és számon tartani, hogy bármikor visszatérhetnek azok. A negatív dolgok minden reggel ott kopogtatnak nálunk, és minden nap meg kell küzdenünk velük. De, ha mosolyogva tesszük ezt meg, könnyebb nap mint nap újrakezdeni, a tükörbe nézni. A munka fárasztó, ám a végén érezzük, hogy hasznosan töltöttük az életünket. Mert lehetőségünk van boldognak lenni.
Ka.
