Amikor több százan röhögnek, csak egy ember nem...
Nem őrültem meg, csak Galla Miklós Kölcsey Központban előadott Paprikás rumliját foglaltam össze tömören. Ugyan a Holló Színház és Galla életéből nekem néhány év kimaradt, azért fel lehetett venni a fonalat. A "csecsemőnek minden vicc új" alapon újra össznépi sikert váltott ki a féllábú Tarzan jelenete, vagy a közismert Dallas-dal. Az első néhány másodpercben (de csak addig!) sikeresen összezavarodott a közönség: ki is az igazi Galla? Vagy így kipocakosodott volna? A Varga Ferenc József alakította Galla-hasonmás élethűen idézte a kezdeti Galla-mozdulatokat, eltúlzó gesztusokat, esetlen pillantásokat.
Bölöni Rékával jól egymásra találtak énekhangjukban (igaz, Réka legalább tud is), különösen emlékezetes az ebédről előadott daluk. Aki nem volt ott, sok információval szegényebb: például honnan is tudhatná a kedd estét otthon töltő átlag debreceni, mit kell tennie, ha pókot talál a kádban, vagy ha férje meghívja egy kollégáját este egy kicsit beszélgetni.
Azt gondolom, eddig egész jól megvoltam anélkül, hogy éjszakánként az esőtánc problémáján törtem volna a fejem, mostantól azonban Galla szöget ütött a fejembe. Azaz honnan tudja az eső, mikor van az, hogy csak próbálják a táncot, és mikor megy élesben? Tehát mikor kell neki esnie? Galla pókerarcú humorát bizony még a fotós is megkapta: szegény szándéka ellenére bekerült a műsorba. De legalább le tudott ülni, a személyesen a nagy nevettetőtől kapott székre.
CzA
